Egy kis nosztalgia.

Mikor megláttam ezt a képet, a saját gyerekkorom nyarai jutottak eszembe. Meg a libalegeltetés.

Aratás után, július végén, augusztusban a gyerekek feladata volt a libákat a tarlóra kihajtani.

Nagyon szerettem. No, nem annyira a libalegeltetést, hanem azt a sok gyereket, akik terelték a libákat.

A faluban lakó, nyaraló gyerekek, fiúk, lányok, jó kis csapatot alkottak. Remek játékokat találtunk ki, míg a libuskák eszegettek. Fogócskáztunk, bújócskáztunk, felmásztunk a szénaboglyákra, fákra, versenyt futottunk, búvóhelyeket építettünk, labdáztunk, virágkoszorút fontunk, kergettük a lepkéket, meglestük a szorgos hangyákat, különféle bogarakat, békákat, a fiúk birkóztak, énekeltünk és sokat nevettünk.

Persze közben figyelnünk kellett, hogy el ne kószáljanak a ránk bízott jószágok. Többnyire az esti harangszó vetett véget a mókának, vagy idő előtt a gúnár.

Ezért nem is szerettem a gúnárt. Mikor nagy szárnycsapkodással repülni kezdett, a többi liba egy ideig figyelt, és szinte egyszerre mind a levegőbe emelkedett. Repültek, összekeveredtek, volt, mikor a villanyvezetéknek is nekimentek. Alig tudtuk, vagy nem is tudtuk szétválogatni őket. Volt, mikor nem bírtunk azzal a rengeteg állattal.

Kellett a felnőttek segítsége is, pedig minden háziasszony megjelölte a saját libáit. Különböző színű csíkokat festettek a libák fejére. Nagyon mókásan néztek ki, de hasznos volt.

Ma már ez is csak szép emlék. Nagyon jó, vidám, derűs, nyugodt gyerekkorunk volt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.