A tegnapi zsúfolt nap után ma engedélyeztem magamnak egy kis szabadidőt, kicsit lazítottam, ébredés után nem ugrottam ki azonnal az ágyból, kicsit olvasgattam ezen az esős, szürke reggelen.

Dr. Pápay Herbert Zsuzsa - http://www.mipszi.hu/ - cikke annyira megtetszett, hogy mindenképpen szeretném megosztani veletek. Nagyon kedves történetet mesél el.

"Hozzánk az angyalkák december elején érkeztek. Mi ugyan már novemberben elkezdtük a várakozást, hiszen tudtuk, jövetelük a Karácsony közeledtét jelzi. Mindig kettesével jöttek, egyikük a nővéremhez, másikuk hozzám. Órákig gyönyörködtem földig érő fehér ruhájukban, vállukra omló szőke hajukban, kecsesen libbenő szárnyaikban. örökké izegtek-mozogtak, már a leggyengébb fuvallatra táncra perdültek. Fuvallatból, szellőből pedig jócskán kijutott nekik, mivel az ablakban, pontosabban a két ablaktábla között éltek. Egy vékony selyemszálon himbálóztak, súlyuk meg se kottyant az őket rögzítő rajzszögeknek, mivel pókháló finomságú papírból voltak. Küldetésüknek egyetlen célja, hogy ittlétük alatt a lehető legtöbb jótettre sarkalljanak minket.

Szó se róla, érkezésük kissé felborította a mindennapok rendjét. eddig némi noszogatással raktunk rendet a konyhában, most viszont ugrottunk az első szóra, söpörtünk, mosogattunk, törölgettünk, a parkettát nem hetente, hanem naponta vikszoltuk, fényesítettük, a szőnyeg rojtjai pedig sosem látott glédában álltak. Ha boltba kellett menni, egymást megelőzve szaladtunk, versenyt veszekedtünk a tennivalókért. Dehogy toltuk egymásra a munkát, ellenkezőleg, egymás elől kapkodtuk el. Pedig egy fikarcnyival sem volt mosogatni, törölgetni, padlót fényesíteni, mint annak előtte, de mos mégis jókedvvel csináltuk, mert minden jó cselekedet egy cakknyi vágást jelentett az angyalkák ruháján. Egy-egy jótett végeztével azonnal rohantunk a nagy családi ollóért, s máris ott volt az aprócska háromszög a szoknyájuk szélén. Időnként persze némi vita tört ki a jótett definíciója körül. Emlékszem, egyik délután úgy döntöttem, megfürdetem a babáimat. Ez elég gyakran előfordult, mivel ez volt az egyik kedvenc foglalatosságom. Sorba ültettem őket a díványon, s langyos habos vízben mindegyiket megmosdattam, majd puha ruhával szárazra törölgettem mindegyiket. Tiszták, illatosak lettek, vagyis jót tettem velük - gondoltam én - s így meg is adtam magamnak egy cakk kivágására az engedélyt. Nővérem viszont nem így látta a helyzetet, szerinte én csak játszottam, s a játszásnem számít bele. némi vonakodással, de elfogadtam az okfejtését, s az angyalruha hiányzó háromszögét egy barna ragasztószalaggal visszahelyeztem az eredeti helyére. A mesemondás is a vitathatóság kategóriájába tartozott. Mert ugyan minek számít az, ha a nővérem, aki már olvasni tudott, a kedvenc könyvemből mesél nekem? Jót tett velem, ez igaz, de hát közben ő is élvezte!

Hogy miért is akartunk mindenáron jót tenni - már nem emlékszem, de gyanítom, hogy a háttérben valami Jézuska-vesztegetési kísérlet állhatott. Talán úgy véltük, hogy van némi összefüggés a cakkok száma és a leendő ajándékok mennyisége között. Arra viszont a mai napig emlékszem, hogy amikor az ünnep közeledtével az angyalkámra néztem, elámultam: nahát, mennyi cakk! Ilyen sok jót tettem?! Roppant büszke voltam magamra.

Karácsony reggelén az angyalkák küldetése véget ért. Tudtam, számítottam rá, mégis szomorú voltam, de a nővérem elmagyarázta, hogy elrepültek valahova, oda, ahol szükség van az összegyűjtött jó cselekedetekre.

Ezért is kémlelem mostanában többször az eget - lassan ideje megérkezniük."

Mindennapi pszichológia V. évf. 6. számában olvastam a történetet.

Neked milyen emlékeid vannak?

Te hogyan teszed emlékezetessé az adventi időszakot gyermeked számára?

Oszd meg velünk!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.