http://abcug.hu/mi-titka-finn-iskolak-szaguldasanak/

Se Klik, se nyomasztás, mégis sikeresek a finn iskolások

2015-01-12 - Szerző Albert Ákos

A finn oktatási rendszer már évek óta az egyik legjobb a világon. A finn diákok jól érzik magukat az iskolában, a tanári hivatás álommunka az országban, és közben rendre a nemzetközi felmérések élén végeznek. Utánanéztünk, mi a titka a finneknek, és mit csinálnak ezzel szemben a magyarok.

Van nemzeti kerettanterv, de a követelmények teljesítését nem ellenőrzik. Sőt, arra ösztönzik az iskolákat, hogy bátran fejlesszék a helyi tanterveiket. A pedagógusok jövedelme nem magasabb, mint az OECD-országokban a pedagógusbérek átlaga, a pálya mégis a legvonzóbbak egyike, a tanárképzésbe jelentkezők száma gyakran tízszerese a felvehetőknek. Az iskolákat nem járják tanfelügyelők, ehelyett a tanárokat arra buzdítják, hogy tanuljanak egymástól. A diákok nem töltenek kimagaslóan sok időt az iskolában, teljesítményük mégis a világ legjobbjai közé emeli őket. Lényegében nincs szabad iskolaválasztás, ám ez mégsem okoz konfliktust, mert sem a tanulók, sem az egyes iskolák teljesítménye között nincs jelentős eltérés: a legközelebbi iskola a jó iskola.

Mindezt Pokorni Zoltán volt oktatási miniszter, fideszes politikus írja a finn oktatási rendszerről abban az előszavában, amelyet Pasi Sahlberg oktatáskutató A finn példa című 2011-ben megjelent könyvéhez írt. Pokorni egy volt azok között a külföldi oktatási szakértők közül, akik az elmúlt években azért keresték fel Finnországot, hogy testközelből nézzenek utána a “finn oktatási csodának”, azaz annak, miért olyan jó a finn oktatási rendszer, hogy rendre a nemzetközi felmérések élén végeznek.

A 2012-es PISA-felmérésen Finnország a legjobb eredményt elérő európai ország volt a természettudományi és szövegértési feladatokban, és matematikában is az élbolyban végzett. Mindezt úgy, hogy a felmérés azt is kimutatta, hogy Albánia mellett Finnországban érvényesül legjobban az esélyegyenlőség az oktatási rendszeren belül (csak Albánia közel sem ért el ilyen jó eredményeket). Fogtuk magunkat, és elolvastuk Pasi Sahlberg könyvét, amelyben 191 oldalon keresztül taglalja, mitől jó a finn oktatási rendszer, és miért lett olyan, amilyen.

Nem volt egyszerű elkezdeni

A finn oktatási rendszer régebben korántsem volt olyan remek, mint manapság. A második világháború komolyan megrengette az országot, amely szinte a háború elejétől a végéig hadban állt, így a békekötés után szinte az egész országot újjá kellett építeni. Az 1950-es években a finn oktatás cudar állapotban volt, a legtöbb fiatal 6-7 év iskola után befejezte a tanulmányait, ráadásul csak a nagyobb településeken tudták a szülők középiskolába íratni a gyerekeiket.

A kimaradó munkásosztály családjai azonban követelték, hogy a gyerekeik jó képzést kapjanak, ebből az igényből indult ki az iskolarendszer megreformálása. Sokéves tervezés következett, ami végül egy 1959-ben nyilvánosságra hozott javaslatban csúcsosodott ki. Ennek a javaslatnak volt a lényege a kilencéves, települési komprehenzív iskola, azaz a peruskoulu megszervezése.

Ez az az iskolastruktúra, amelyet Sahlberg szerint sokak a finn oktatási teljesítmény alapjának tartanak. Az akkori finn iskolamodell merev volt, szinte teljesen elkülönült egymástól a szakképzéshez és az egyetemi képzéshez vezető út. Ráadásul már nagyon alapszinten választani kellett a két út között, átjárási lehetőség pedig nem volt. Mégsem volt egyszerű az új iskolamodell elfogadtatása, sokan attól féltek, hogy az újítások a tehetségek elherdálásához, végső soron pedig lemaradáshoz fognak vezetni. 1963-ban a finn parlament mégis a bevezetés mellett döntött, és 1972-ben el is kezdték az új iskolák felállítását.

Mit tud a peruskoulu?

A peruskoulu ma is a finn okatatási rendszer alapja. Az iskolamodell lényege, hogy összeolvasztja az általános és középiskolákat egy kilencéves alapiskolába, és minden diák – függetlenül  a családi vagy anyagi hátterétől – ebben az iskolában kezdi a tanulást. Az osztálylétszámok kicsik: 15-30 fő.

Finnországban a köz- és a felsőoktatás szinte teljes mértékben állami fenntartású, magániskolák alig vannak. Emellett pedig az óvodától a felsőoktatásig teljesen ingyenes.

Forrás: Pasi Sahlberg: A finn példa c. könyve

Az ábrán a komprehenzív alapfokú iskola jelöli a peruskoulut. Kilenc évet kötelezően végig kell tanulnia a gyerekeknek, és opcionálisan választható egy tizedik év is. Csak 16 éves koruktól jön csak a középoktatás, majd az egyetemi vagy szakképzés.

Senkit sem hagynak le

A legkülönbözőbb hátterű gyerekek tanulnak együtt egy-egy osztályban, az esélyegyenlőség pedig nagyon fontos elvnek számít. A lemaradók tanulási nehézségeit időben azonosítják, és speciális oktatással kezelik, kétféle módszerrel.

A tanulási nehézségekkel küzdő gyereket részidős speciális ellátásba helyezhetik, amelyet gyógypedagógus vezet. Akár egyéni tanterv szerint is tanulhatnak, ha indokolt, ebben az esetben az értékelés is ehhez igazodik. A másik lehetőség az állandó speciális oktatás, ilyenkor a tanulót külön osztályba vagy csoportba helyezik. Ez csak alapos átgondolás után, hivatalos eljárásban történhet, és a szülő véleményét is kikérik.

Ezek a gyerek mégsem esnek ki az iskolai életből. Egyrészt, mert tanulási nehézségeik miatt csak a legritkább esetben teszik át őket speciális intézményekbe. Másrészt 16 év korukra körülbelül az összes tanuló fele részesül speciális oktatásban. Azaz a speciális oktatás egyáltalán nem számít különlegességnek az iskolában, ez pedig Sahlberg szerint nagymértékben csökkenti azt a stigmát, amellyel ezek a képzések járni szoktak.

A pályaorientáció és a tanácsadás kötelező. Erre a finnek szerint szüksége van a gyereknek, hogy helyes döntéseket tudjon hozni, így egészen 18 éves koráig konzultálnak a hogyan továbbról.

Az évismétlés kerülendő

A jó eredmények nem csak annak köszönhetőek, hogy jobban figyelnek a gyerek problémáira az iskolában. Sahlberg szerint köze van hozzá az olyan kapcsolódó szolgáltatásoknak is, mint az ingyenes iskola-előkészítő, az ingyenebéd az iskolában, vagy az, hogy a peruskoulu első öt évfolyamán egyáltalán nem használnak jegyeket.

A peruskoulu egyik legfontosabb alapelve ugyanis az, hogy a tanuló sikertelenséghez vezető iskolai gyakorlatokat meg kell szüntetni. Ezért például a tanárok kifejezetten ódzkodnak attól, hogy megbuktassák a gyerekeket. Ez Sahlberg szerint teljesen logikus, a buktatás és azzal együtt járó évismtélés ugyanis egy nagyon rossz eszköz a gyerekek hiányosságainak kezelésére.

Egyrészt azért mert a buktatás demoralizáló hatású, és teljesen leépíti a diák önértékelését, aki azután még kevésbé lesz motivált a tanulásban. Hatékonynak sem lehet nevezni, hisz a teljes évfolyamot meg kell ismételni. Ehelyett a finnek szerint inkább azokra a tantervi részletekre kell koncentrálni, amellyel a gyereknek problémája akadt.

A peruskouluban nem tilos a buktatás, éppcsak egyre kevesebb szükség van rá, a speciális oktatás ugyanis a felmerülő problémák nagy részét megoldja. Az alapiskola után következő felső középfokú oktatásban pedig lényegében okafogyottá vált az évismétlés. Ott ugyanis moduláris alapon építik fel a tantervet, és nem évfolyamok szerint, a diák az iskola által ajánlott kurzusokból építi fel a saját tantervét.

Finnországban jelenleg a végzősök mindössze 2 százaléka ismétel osztályt, Magyarországon ez öt százalék.

A kevesebb, több

Sahlberg szerint az oktatásfejlesztés tipikus logikája, hogy ha a diákok nem teljesítenek elég jól például matematikából, akkor az oktatásszervezők több tanítási órával és házi feladattal próbálják elérni a jobb teljesítményt.

Ez a logika azonban hibás.

A PISA-felmérések szerint például nagyon kevés összefüggés van a tanítási órák száma és a jó teljesítmény között. A finn rendszerre a kevés tanítási óra jellemző, átlagban napi négy óra. Ez olyannyira számottevő különbség más országokhoz képest, hogy ha ezt az időt tanítási évekre váltjuk át, akkor az olasz gyerekek 15 éves korukra pont két évvel töltöttek több időt el az iskolában a finn gyerekeknél.

Tehát a finn gyerekeknek rövidebbek a tanítási napok, mint más gyerekeknek szerte a világban. De mit csinálnak az iskola után? Szabadon hazamehetnek, vagy részt vehetnek az iskola utáni foglalkozásokon vagy szabadidő programokon. Ez azt eredményezi, hogy Finnországban a 10-14 évesek kétharmada, a 15-19 évesek fele tagja valamilyen ifjúsági vagy sportegyesületnek. A finn diákok körében az iskolai stressz is minimális, mindössze 7 százalék mondta azt, hogy idegeskedik például a házi feladat miatt. Ugyanez Japánban 52 százalék.

Nem szeretnek tesztelni

Sahlberg egész könyvében azt az álláspontot képviseli, hogy a sztenderdizált tesztek és felmérések nem segítik az oktatás minőségének javulását. A központilag előírt tesztek esetében ugyanis gyakori probléma, hogy a tanárok sokkal inkább a vizsgán való megfelelésre oktatják a gyerekeket, és nem pedig azokra a készségekre, amelyekre valóban szükségük lenne.

A finn rendszerben az értékelések kevésbé építenek a tesztekre. A tanárok egyrészt értékelik a diákok osztálytermi teljesítményét, másrészt a diákot tanító összes tanár ad egy félévi osztályzatot, ennek a formájáról az iskola dönt. Ez viszont egyben azt is jelenti, hogy a finn iskolák bizonyítványai nem összehasonlíthatóak egymással. A tanárok szerint azonban ez még mindig jobb, mint ha a központi értékelésnek köszönhetően elszemélytelenedne az oktatás.

Érettségi ugyan Finnországban is van, és a tétje is nagy, hiszen azon keresztül lehet bekerülni a felsőoktatásba, de sokkal diákbarátabb rendszer szerint működik. Például a gyerekeknek nem ömlesztve, egymás után kell vizsgázni a tantárgyakból, mint Magyarországon, helyette az érettségi három szakaszban zajlik, 18 hónapon keresztül. Ráadásul a diákoknak egy alkalommal jogában áll javítani az eredményükön.

A tanár a kulcsember az oktatásban

Finnországban a tanítás az egyik legkedveltebb foglalkozás. “Tipikusan afféle álommunkaként tekintenek rá” – írja Sahlberg. Szerinte a tanítás, illetve az oktatás fontossága mélyen benne van a finn kultúrában, az oktatási sikereknek pedig az egyik legfontosabb tényezője a tanári hivatás.

Több oka is van, hogy a finn iskolákban jó tanárok tanítanak. Az első például rögtön az, hogy az egyetemi tanárképzésekre csak a legjobbakat veszik fel, ugyanis van kiből válogatni. Finnországban a tanárképzésekre tízszeres a túljelentkezés. Ez azért van, mert a tanári pálya, vonzó a fiatalok számára. De miért?

Sahlberg szerint a finn fiatalok azért mennek tanárnak, mert emberekkel akarnak dolgozni, és segíteni szeretnének nekik. A finn tanári pálya pedig képes kielégíteni ezeket az igényeket, és egyfajta küldetéstudatot ad a tanároknak. Az iskola nem csak a tanítást várja el tőlük, hanem azt is, hogy gondolkodjanak, tovább képezzék magukat, tanulói közösségeket hozzanak létre. Erre pedig a viszonylag kevés tanítási óra miatt idejük is van a tanároknak.

Ráadásul, – bár létezik kerettanterv – az iskolai tantervek kialakítása nem az állam, hanem a helyi iskola, és elsősorban az ott oktató tanárok feladata. A saját diákjaik értékelési módszereinek meghatározása szintén az ő feladatuk. Ez alapján látszik, hogy a finn tanároknak a munkájuk során nagyon nagy autonómiájuk van. Sőt, a finnek még ennél is tovább mentek: Finnországban ugyanis nincsen se tanárértékelési rendszer, se tanfelügyelet. Sahlberg szerint ehelyett, a tanárok, mivel az idejük engedi, sokat beszélgetnek egymással, rálátnak egymás munkájára, és ha úgy adódik, akkor az iskolaigazgatókkal együtt ki is javítják egymás munkáját.

Sahlberg azt írja, az ő személyes tapasztalata az, hogy elsősorban ez a szakmai autonómia az, amely a fiataloknak a legszimpatikusabb a tanárképzésben. Sok tanárjelölt azt mondta neki, a fizetés kevésbé érdekli őket, de ha ezt az autonómiát elveszítenék, azzal az egész hivatástudatuk megkérdőjeleződne. A nívós tanárképzés szintén csábítja a tanárjelölteket. Finnországban az alapfokú tanításhoz is mestervégzettségre van szükség. Ez egyrészt tanultabb tanárokat jelent, másrészt van egy olyan előnye is, hogy a végzettséget megszerző egyetemisták nem ragadnak be a tanári szakmába: az előírt MSC-végzettséggel ugyanis akár más területeken is el tudnak helyezkedni, ez pedig szintén vonzóvá teszi a szakmát.

Magyarország teljesen más irányba indult

Jogos kérdés, hogy a finn szemlélethez képest hogyan gondolkodnak az oktatásról Magyarországon. A magyar oktatási rendszer a Fidesz 2010-es hatalomra kerülése óta jelentős átalakuláson esett át. A Hoffmann Rózsa volt oktatási államtitkár nevével fémjelzett változtatások nagy része a finn modellhez képest az ellenkező irányába, a minél nagyobb centralizáció és minél szorosabb felügyelet felé mozdult el.

Az iskolák fenntartását a helyi önkormányzatoktól átvette az állami Klebersberg Intézményfenntartó Központ. A KLIK-en keresztül az iskolák tanfelügyelőket kaptak a fejük fölé. Az államtitkárság szigorúan előírja, hogy a tanárok milyen tankönyvből taníthatnak, illetve a Nemzeti Alaptanterven keresztül azt is, hogy mit taníthatnak.

A tanárok kötelező óraszámát növelték, így több időt kell naponta tanítással tölteniük. Eközben a nemzeti alaptanterv is túlzsúfolt, és a kreatív feladatmegoldás helyett a magolásra neveli a fiatalokat. A minisztérium köznevelés fejlesztési stratégiájából kiderül az is, hogy 2020-ig bevezetnének egy sztenderdekre alapuló rendszert is, amellyel az iskolák teljesítőképességeit mérnék. A felmérésen rosszul szereplő intézményeket megreformálnák, adott esetben megszüntetnék.

A jelentős változtatások közül még a pedagógus-életpályamodell bevezetése áll a legközelebb a finn oktatási modellhez. Ennek értelmében a tanárok fizetése szisztematikusan nő, ahogy egyre előrébb jutnak a tanári pályán. A két éve bevezetett modellen azonban már a tavalyi év végén húztak egy nagyot, amikor leválasztották a tanári fizetést a minimálbérkövetésről, így az már most január elsején sem növekedett a bérekkel együtt.

Elő kell írni, hogy mindenütt ezt csinálják

A Hoffmann Rózsa féle oktatási reform egyik kritikusa éppen Pokorni Zoltán volt. A Pasi Sahlberg-könyv előszavát Pokorni 2013-ban a következőképp zárta:

“Fontos kérdés, hogy vajon Magyarországon vannak-e ilyen vagy hasonló szellemben működő iskolák, ha vannak, milyen eredményeket tudnak felmutatni, az oktatás jogi szabályozása lehetővé teszi-e (esetleg kifejezetten támogatja vagy gátolja) működésüket. Megítélésem szerint vannak ilyen iskoláink, és sokat tanulhatunk gyakorlatukból, tapasztalataikból. Személyes tapasztalat ugyanakkor, hogy amikor az egyik ilyen intézményt meglátogatta egy minisztériumi munkatárs, a látottakon először meglepődött, majd megdöbbent és csodálkozott, végül könnyekig meghatódott attól, hogy ez lehetséges. Levonta a konklúziót, miszerint elő kell írni, hogy mindenütt ezt csinálják. Bízom abban, hogy azok, akik ezt a könyvet elolvassák és megismerik a finn példát, talán megfontoltabb és reálisabb megoldást javasolnak majd egy hasonló helyzetben.”

Címkék: Finnország, iskola, oktatás, Pokorni Zoltán

Bejegyzést írta: Albert Ákos

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.