Minden szülõ kedves, jól viselkedõ, udvarias, késõbb jó tanuló gyereket szeretne. A gyerekek nagy részében ezek az adottságok fellelhetõk, a szülõk kezében pedig ott az eszköz: a nevelés.

Milyen családi légkörre van szüksége gyermekünknek?

Természetesen kiegyensúlyozott, biztonságos, nyugodt családi légkörre, ahol a szülők figyelnek a gyermekre és egymásra is, ahol egységes, következetes a nevelési stílus.

A gyerekkel való foglalkozás nem csak a testi szükségletek kielégítését jelenti, hanem a jó érzelmi kapcsolat kialakítását is.

Nagyon fontos a szeretet, a biztonság, a kiszámíthatóság és az idő.

„A szeretet a családban kezdődik“- mondja egy régi mondás is.

De nem mindegy, hogyan szeretjük gyermekeinket. Ugyanis a gyermek fejlődése, tanulása utánzással kezdődik. Amilyen a minta, olyan lesz a kialakuló tulajdonság.

Gyakran elhangzik: „Ugyan, kitől örökölhette?“

Helyesebb volna a kérdést így feltenni: „Vajon, ki mutathatott neki ilyen példát?“

Természetesen a szülők feladata, hogy ne hagyják, hogy gyermekük azt tegyen, amit akar, pontosan mondják el neki, mik az elvárások.

Néhány szülői nevelési módszer negatív hatással lehet a gyerek személyiségének fejlődésére:

- A gyerekkel való túlzott törődés, elkényeztetés.

- A tiltó-korlátozó magatartás.

- Mikor a szülők különböző nevelési stílust képviselnek, akkor ellentmondó magatartásról beszélünk.

Egyes kutatási eredmények arra is utalnak, hogy bizonyos gyermeknevelési eljárások meghatározott énkép kialakulásával járnak együtt.

Mi is az énkép? Erről bővebben egy korábbi bejegyzésben írtam.

http://tanuljjol.blog.hu/admin/post/edit/6484873

Az énkép tanulási folyamat eredményeként alakul ki, többféle hatás alakítja. Ezek közül döntő fontosságúnak tartom a családot, mert a legkorábbi életszakasztól kezdve hat.

Az énképben is azok a vonások lesznek kedvezőek, azokhoz nem társul szorongás, amelyeket korai gyermekkorban a szülők és a környezet fontos személyei értékeltek és jutalmaztak.

Míg azokkal a tulajdonságokkal kapcsolatban, amelyek miatt a szülők a gyereküket büntették, szorongás alakul ki.

A kutatók az énkép és az iskolai teljesítmény között is sokféle összefüggést találtak. Brookover arra a tényre figyelt fel, hogy a hasonló értelmi képességű tanulók esetében a gyengébb teljesítmény a negatív énkép számlájára írható, míg a reális énképhez sikeres tanulás társul.

Egyes kutatási eredmények arra is utalnak, hogy bizonyos gyermeknevelési eljárások meghatározott énkép kialakulásával járnak együtt.

Általában kétféle módon próbáljuk gyermekünknél elérni azt, hogy megfelelõen viselkedjenek, ez a jutalmazás és a büntetés. 

Thomas Gordon –Tanítsd gyermeked önfegyelemre! címû könyvében a következőket írja erről:

A jutalmazás a kívánt dolog elérését helyezi kilátásba, míg a büntetés egy nagyon nem kívánt élményt.
A büntetés alapja a félelem, önmagában eredménytelen.

Nagyon sokszor elõfordul, hogy az elismerõ szavak mellett ott a  bírálat is. "Látod, milyen ügyes voltál, miért nem tudsz mindig így viselkedni?”" Ezzel a szülõ azt szeretné elérni, hogy gyermeke jobban teljesítsen, vagy jobban viselkedjen, azonban nem biztos, hogy ez a módszer eredményes. A gyerekek, már egészen kicsi korban “kihallják” a bíráló szavakat, tisztában vannak azzal, hogy az elhangzott dicséret valójában bírálat. Így az igazi dicséret is hatástalan marad.

Gyakran hangzanak el dicsérõ szavak akkor is, amikor a gyerek teljesítménye vagy viselkedése nem az igazi, de a szülõ ösztönözni szeretné a gyerekét a jobb viselkedésre, a jobb eredmény elérésére. Ezzel az a baj, hogy csökkenhet a gyerek igyekezete, hogy legközelebb jobban megfeleljen az elvárásoknak, hiszen a jutalmat kisebb teljesítményre is megkapta. A gyakran dicsért gyerek függõvé” válhat a szüleitõl, vagyis amikor már elvárnánk tõle, hogy önállóan cselekedjék, akkor sem lesz képes rá, mert mindig a szülõi egyetértésre, jóváhagyásra várnak.

Ezután nézzük a büntetést! Amikor a szülõ büntetést ad a gyerekének, akkor annak nem kívánatos viselkedését próbálja szankcionálni.

Ezzel a módszerrel is csak egyetlen probléma van, az, hogy nagyon sok feltételnek kell megfelelni, hogy sikeres legyen, kezdve attól, hogy a helytelen viselkedést mindig büntetni kell, a büntetésnek azonnal követnie kell a rossz magatartást, nem lehet a gyereket más elõtt büntetni, itt is ügyelni kell, hogy a helytelen viselkedés semmilyen körülmények között ne jutalmazódjon, végül a büntetésnek nem szabad túlságosan nagynak lenni. Könnyen belátható, hogy ezek a feltételek is csak nehezen teljesíthetõk.

 Marad a kérdés, hogy mit lehet tenni? 

Ahelyett, hogy un. Te-üzeneteket küldenénk (ezek olyanok, amelyek a másikról szólnak, pl. “ügyes voltál, hogy elrakodtál “rossz voltál, amiért nem hagytál beszélgetni délután) próbálkozzunk az Én-üzenetekkel, vagyis fogalmazzuk meg, hogy nekünk mit jelent, milyen érzést okozott a gyerek viselkedése: “nagyon jólesett, hogy elrakodtál, mert fáradt voltam, amikor hazaértem”, vagy “nagyon kellemetlen volt nekem, amiért minduntalan félbeszakítottál, nem tudtam figyelni sem rád, sem a …. nénire).

Érezhetõ a különbség, ugye?

Ennek a módszernek a megtanulása nem könnyű, de nem is lehetetlen.

Gyermekünk önértékelésének, önbizalmának, reális énképének kialakulása bonyolult folyamat, és ezért nekünk szülőknek is sokat kell tennünk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.